A lecsó, noha sokan ősi magyar ételnek gondolják, valójában egy sokszínű kulináris örökség része, melynek története és összetevői számos kulturális befolyást tükröznek. Az étel alapját a paprika és a paradicsom nyújtja, melyek csak viszonylag későn kerültek be a magyar konyhába.
A paprikát a 18. században ismerték meg Magyarországon, amikor is az Amerikából származó növény elterjedt a régióban. A paradicsom szintén csak a 19. században kezdett el szerepet játszani az étkezésben. Kolumbusz második útjának során, 1494-ben került először szemünk elé a paprika, és a törökök közvetítésével terjedt el mint fűszer a 18. században, különösen a Balkán félszigeten.
A zöldpaprika, mely ma alapvető része a lecsónak, csak a 19. század közepétől, bolgárkertészek révén, hajtatott termesztéssel vált elterjedtté Magyarországon. Ezt követően a nyers paprika és paradicsom fogyasztása is teret nyert, és a konyhákban is egyre inkább elterjedt.
A paradicsom eredetileg Közép- és Dél-Amerikában honos, Európában a 16. század végén ismerték meg. Budapest környékén kezdték el nagyobb mennyiségben termeszteni 1880 körül. A paradicsom először dísznövényként szolgált, majd a nagyüzemi konzervgyártás és az export révén kezdett széles körben terjedni.
A lecsó így alakult ki, amint a zöldpaprika és a paradicsom kereskedelmi mennyiségben elérhetővé vált. Bár sokan ősi magyar ételként gondolnak rá, valójában az eredeti receptek és összetevők a balkáni régióból származnak. A lecsó nemzetközi rokonai között szerepelnek a szerb gyuvecs, a francia ratatouille, az olasz peperonata, a török menemen és az arab shakshuka. A lecsó a magyar konyha fontos és szeretett fogásává vált, mely napjainkban már a hagyományaink részét képezi.
